Azt tartja a régi, igaz közmondás: aki másnak vermet ás, maga esik bele. Így történt ez valamikor egy kis városka fogadósával is. A fogadóban – amelynek az ajtaja fölé cégérnek egy arany oroszlán volt mázolva – ebéd idején beállított egy cifraruhás lovag.
Leült az asztalhoz, pénzt csörgetett a zsebében és amikor az Arany Oroszlán fogadósa megkérdezte tőle, mi járatban van, kurtán rászólt:
– Hozzál egy tál húslevest… a pénzemért.
A fogadós ugyan furcsállotta, miért mondja az idegen, hogy: a pénzemért; de aztán gondolta magában, a nagyurak szoktak így tréfálkozni az egyszerű emberekkel, s készségesen vitte neki a jó erős húslevest. A lovag azután még egy jókora darab húst kért, és egy kancsó bort s megint hozzátette:
– A pénzemért…
Jól megebédelt a lovag, nem maradt morzsányi étel sem a tányérján. Aztán kikotorászott a cifra kabátja zsebéből egy kopott garast és odanyújtotta a fogadósnak:
– Itt a pénzem…
– Hogyan? – szólt a fogadós csodálkozva – egy ütött-kopott garast adsz nekem, jó lovag?! Egy fényes tallérral tartozol az ebédért!
– Én nem egy tallérért kértem tőled enni, hanem azt mondtam: hozz ebédet… a pénzemért… és ez a garas az egész pénzem, több nincs – kiabált a cifraruhás lovag:- És ha sokat adtál enni a garasért, úgy ez a te károd…
– Furfangos észjárásod van – mérgelődött a fogadós – megérdemelnéd, hogy bepanaszoljalak a városbírónál, amiért így rászedtél. De nem teszem, sőt egészségedre kívánom az ebédet! De el ne mondd senkinek, hogy becsaptál, mert nem szeretném, ha kinevetnének itt a városbéliek…
A fogadós elővett egy ötgarasost és a vendége orra alá tartotta:
– Tartsd meg a kopott garasodat… és itt van hozzá még egy tallér, neked adom, ha megteszed, amire kérlek.
– Mit akarsz? – kérdezte a lovag és mohón zsebretette a fényes tallért.
A városkának még egy vendégfogadója volt, a Fekete Medvéhez címezve. A két kocsmáros, az Arany Oroszlán és a Fekete Medve gazdái örökösen pörlekedtek, veszekedtek. Irigyek voltak, és ott ártottak egymásnak, ahol csak tudtak. Mindegyik akkor volt boldog, ha a másiknak valami kárt, bajt okozhatott. Békesség sosem volt köztük, még egy napra sem.
Azt mondta az Arany Oroszlán kocsmárosa:
– Nyiss be ide a szomszédomhoz, a Fekete Medve fogadósához, s kérj tőle ebédet… a pénzedért, csakúgy, mint tőlem kértél. – Kárörvendően dörzsölte a kezét: – No, legalább ő is károsodik, ha megeszed az ebédet – és nem fizetsz neki érte!
A lovag sunyi, ravasz képpel megállt az ajtóban:
– Hát éppen onnan jövök, ha tudni akarod, a szomszédodtól, a Fekete Medve fogadósától. Ott ebédeltem először, úgy mint nálad… a pénzemért. A végén aztán ő bíztatott, hogy térjek be hozzád is. És akárcsak te, ő is adott egy ötgarasost útravalóul. – S ezzel, a lovag teli torokkal belenevetett az elképedt kocsmáros ábrázatába, s mint aki jól végezte dolgát, jóllakottan, fütyörészve elment.
A kóbor lovag végül is póruljárt, mikor megint egyszer a más kárán akart jól ebédelni. De a két fogadósnak is használt a lecke, kibékültek egymással, s azontúl jó egyetértésben éltek. Belátták, hogy a haragból és a veszekedésből csak egy harmadik húz hasznot, ők maguk kárát vallják – és ezentúl békesség volt közöttük.
G. Bogdán A.