A róka és a gólya barátságot kötöttek egymással és együtt éltek közös otthonukban.
Rövid idő múlva a gólyának kikeltek a kicsinyei. Nevelte, etette, itatta s úgy őrizte őket, mint a szemefényét.
A róka pedig azt gondolta: Csak hadd nőjjenek a kicsikék, kövérebbek, ízletesebbek lesznek.
Elmentek együtt vadászni. A gólya felemelkedett, és a tóra repült. Azalatt a róka visszafordult, hazament, és a legzsírosabb gólyafiókát megette.
Mikor a gólya hazatért, a róka könnyezve fogadta.
– Óh, mily szerencsétlenség! Haza jövök s az egyik fiókád eltűnt.
Szegény gólyamama egész éjjel siratta. Reggel a barátok megint vadászni mentek. Este, mikor a gólya visszatért, újra egy fiókával kevesebbet talált.
– Őt valószínű, a békák ették meg. Lám mennyi ugrál belőlük a házunk körül, – mondotta a róka.
A gólyamama a tóra repült, és szétkergetett minden békát. Mégis mikor hazatért, az utolsó fiókáját sem találta meg.
– No, a te házadban is a szerencsétlenség ütött tanyát – így szólt a róka.
Sokáig bánkódott szegény gólyamama, nem találta helyét. De egyszercsak megpillantja a róka szájához odatapadt kis tollat. Most már mindent megértett.
– Barátom, – így szólt – látom, nem lesz itt már nyugodt életünk. Költözzünk át a folyó túlsó oldalára. Ott a hely is jobb, s az ennivaló is több.
– Hogy fogok átkelni a tavon? – Hiszen nincsenek szárnyaim! – mondotta a róka.
– Én magam viszlek át – felelte a gólya.
A róka beleegyezett, tehát megfogta a gólyamama és felrepült vele.
Magasan repültek már a felhők között, mikor a gólya megkérdezte:
– Róka, látod-e a földet?
– Igen, akkora, mint egy tenyér.
A gólya magasabbra emelkedett.
– És most milyennek látod?
– Mint egy falevél.
– Nagyon jól van – szólt a gólya és ledobta a rókát.
Fordította: Zoór Margit