Szombat délelőtt

Átlagos szombat délelőtt. A hétköznapok egyhangú tömbházai ilyenkor életre kelnek, az ablakok tárva, porszívó búgása, edénycsörömpölés hallatszik. Több helyen is szól a rádió, és a különböző zene sajátos kakofóniában fonódik össze mire a térre ér. A parkolóban alig van egy-két autó, többen elutaztak, vagy most vásárolnak be a hétvégére. Öt-hat kissrác, tizenkét év körüliek azonnal kihasználják az üresen maradt aszfaltot, nekiállnak focizni, bár kijelölt pálya híján inkább csak passzolgatják a labdát.

A kis tér mellett egy középkorú férfi elmélyülten turkál valamilyen hosszú bottal az egyik konténerben, hátha akad valami használható. Néha egészen jó ruhák, cipők, használati tárgyak is „horogra akadnak”. A lábainál heverő két teli szatyor jelzi, hogy ma különösen jó a zsákmány. Hat év körüli fiúcska áll mellette, az ő kezében is bot van, de csak vásott sportcipője orrát ütögeti vele. Még nem éri fel a konténert, cipekedni sem tud, talán azért kell a kukázóval tartania, mert nem volt otthon kire rábízni.

Oldalt a porolóra terített szőnyegét veri egy férfi, alakja néha teljesen elvész a vastag porfelhőben. A poroló visszhangzó zajára a házfalhoz csapódó focilabda tompa puffanása felelget. A fiúk kinyúlt pólóikban, kopott vászonnadrágjukban, mint egy kis verébcsapat, egykedvűen rúgják a labdát, kapu nélkül nincs igazán tétje a dolognak.

Egyszerre csak ott terem a kislány. Senki nem vette észre, honnan, mikor jött, csak azt, hogy ott áll, hófehér hímzett, csupa fodor, csupa masni ruhácskában, fényes fekete, vállára omló hajával, mintha éppen most lépett volna ki egy mesekönyvből. Egy igencsak régi mesekönyvből, hiszen ma már a lányok semmi pénzért nem vennének fel ilyen bájos kis ruhát, „az olyan ciki!”. Ő nem találja annak, a csodaszép ruhácska igazi ünnepet keltett lelkében, arca átszellemülten ragyog, szeme fénylik. Annyira képtelen jelenség, hogy még a fiúk is felfigyelnek rá. Velük egykorúnak tűnik. Csak áll, időnként lépeget párat, láthatóan boldog, elégedetten illegeti magát, fürdik a rávetődő tekintetekben.

A srácok nem tesznek semmilyen megjegyzést, fociznak tovább, de néha, egy-egy lepasszolt labda után arrafelé pillantanak, és ez igen nagy boldogsággal tölti el a kislányt. Sugárzó örömmel igazgatja a kis fodrokat, pedig az ennél tökéletesebb már nem lehet.

A konténerben bizonyára már nem maradt semmi használható, mert a férfi szedelőzködni kezd. Ügyet sem vetve a mellette álló gyerekre, elindul a távolabbi szeméttartályok felé. A kisfiú sietős léptekkel próbálja utolérni, de egyszerre csak megfordul:

-Gyere már! - kiáltja hátra, majd ismét nekirugaszkodik.
A kislány megdermed egy pillanatra, ösztönösen ellép párat az ellenkező irányba. -Hátha nem veszik észre, hogy neki szólnak, - tétovázik -jaj, csak ne neki szólnának!
-Gyere már, ne maradj le mindig!- kiált ismét a kisfiú.
Erre már a lányka lassan, kelletlenül megindul öccse után, és a távolabbi ház sarkánál már együtt tűnnek el.

Egy átlagos szombat délelőtt. A nap kisütött egy pillanatra, majd ismét elvonult a sötét, fekete, reménytelenül sűrű felhők közé.