Alig volt felkelőben a nap, amikor az üveggyári felüljárón baktattunk, újságokkal megpakolt nehéz táskáinkat cipelve. Vártam volna még, amíg egy kicsit megszelídül a reggel metsző hidege, de fiam már korán el akart indulni. Olyan komolyan vette a feladatot, hogy felkelt hajnalban, még ébreszteni sem kellett. Magára öltötte új kommandós ruháját, hozzá vasaltorrú nehéz bőrbakancsát, és türelmetlenül toporgott. Minél hamarabb túl akart lenni ezen a kellemetlen, nehéz munkán.

A Csikólegelőn a legkeményebb újságot hordani, nemcsak a meredek emelkedők, de a vad, őrjöngve bömbölő kutyák miatt is. Biztosan megizzad az ember akármilyen hideg az idő. A város itt lopott egy kicsit a Bakony nagy hegyeiből, hogy aztán szélesen, lustán elterüljön a Kisalföld sík mezőjén. Most ott álltunk az emelkedő alján. Felnéztünk a fölénk tornyosuló meredek útra, amely mellett jobbról is, balról is apró kertes házak kuporognak gyümölcsfák lombjai között megbújva, innen lentről nézve látszólag rendezetlenül.

Akkor kezdhetjük – szóltam.
De fiam most megmakacsolta magát, kérte, hogy cseréljünk: menjek le én a Váralja utcába, ő meg majd felmegy a következőbe, ahová eddig mindig én szoktam menni. Így aztán cseréltünk. A Váralja utcában csupán hat ház van egy sorban, az utca másik oldalán kis park, az alatt kőhajításnyira már a vasút húzódik. Hamar kiraktam azt a pár újságot és kis kerülővel feljutottam a következő utcához, ahol a fiamnak már várnia kellett volna.

Nem volt sehol, így aztán elindultam felfelé az utcán, melyből kiabálás hallatszott, majd kisvártatva világoskék autó gurult le lassan a dombon. Később nagy léptekkel megjött a fiam is panaszkodva: „az egyik udvarból kijött egy autó, a nyitott kapun kiszökött a kutya, és rám támadt. Csak úgy tudtam megszabadulni tőle, hogy jól pofon rúgtam. Erre aztán vinnyogva elment.”

A bokájába harapott. A seb nem túl mély, inkább csak horzsolásnak látszik, de az új nadrágjának a szárán arasznyi hosszú szakadás. Zavarban voltam, vegyes érzelmekkel néztem fiamra, aki most, bár nem szándékosan, helyettem vállalta ezt a balesetet. Nekem kellett volna arra mennem, akkor velem esik meg ez az egész, és én nem tudtam volna ilyen könnyen leszerelni a kutyát. Meg aztán sajnáltam is nagyon, az új nadrágot, talán ha a hasadás helyére egy zippzárat varrunk, meg lehet javítani, hogy ne látsszon.

De most folytatni kell a munkát. Szótlanul mentünk tovább, utcáról utcára, fiam fájlalta kicsit a lábát, de nem beszéltünk többet a dologról. Csak a dombtetőn álltunk meg egy kis időre, lenézve a mélyben elterülő városra. Idefenn már majdnem melegen sütött a nap, de a napsütéstől vakító vidám fehér házak között messze, mélyen lenn, még szürkén, álmosan húzódtak meg a betonkocka épületek és az apró toronyházak. A felszálló reggeli pára fénytörése miatt úgy tűnt, mintha egy víz alá süllyedt fakó világ lenne.

Ezután már egy kicsit könnyebb lesz a munka, csak lefelé haladunk, az újság is felére fogyott már, legalább cipekedni nem kell. Házról házra jártunk a szövevényes utcákon keresztül, ismerős minden postaláda, néhol csak egy kerítésre szerelt cső.

Vagy másfél óra múlva végre kiraktuk az utolsó újságokat is, és a kör végén ismét a felüljáró lábánál kötöttünk ki. Felfelé haladva a lépcsőn fiam megszólalt: „mégiscsak vissza kellene menni.”

Innen elég közel volt az incidens helye, csak az útkereszteződésen kell átmenni. Még egyszer megnéztem a sérülést, amit a kutya okozott. Mostanra kicsit bedagadt, halvány lila, és zöld foltok jelentek meg a harapásnyom körül. Lehet, hogy jó lenne utánajárni, be van-e oltva a kutya. A nadrágot is szemügyre véve láttam, hogy nem tudom majd egyszerűen megjavítani, sajnos nem csak elhasadt, de tenyérnyi helyen teljesen megrongyolta fogával a jószág, ezzel igazából semmit sem tudok majd kezdeni, folt kellene rá. Új volt a nadrág – gyors fejszámolás: pontosan tízezer újságot kell kihordani az árán, és az nagyon sok. Rettenetesen sok. Valóban meg kellene próbálni, hátha fizetne valami kártérítést a gazda.

Így aztán visszakerültünk az első utcához. A ház most csendes volt, becsöngettünk a kapun. Idős ember jött ki nagy sokára. Előadtam panaszunkat, miszerint kijött a kutya, és megharapta a fiamat, nézze csak meg, milyen csúnyán, és az új nadrág is elszakadt. Az öreg letagadta. Az ő kutyája ugyan nem ment ki, biztosan az utca elején lévő kutya volt, az már máskor is megharapott valakit. Elképedtem ezen az otromba hazugságon, erre nem voltam felkészülve. Én is láttam, hogy onnan fordult ki az autó, nem lehet tévedés. – Legalább az oltási bizonyítványt mutassa meg! … Amíg mi hevesen ágáltunk a kerítés fölött, elősomfordált az ólból a kutya is és elkezdett gonosz haraggal ugatni. Lopva oldalra tekintettem, és hirtelen elnevettem magam, mert láttam fiam arcán, hogy egyszerre feloldódott benne a feszültség, és most derűs nyugalommal, szinte mosolyogva nézi az acsargó kutyát.

Hát persze! Egy ördögöt kell kártérítés, oltási papír! Egy pillanat alatt megértettem: egyszerűen csak azért kellett visszamennünk, mert aggódott, hogy valami baja esett a kutyának, amikor ijedtében pofon rúgta a nehéz, vasalt orrú bakancsával. A kutya jól van, itt már semmi keresnivalónk nincs.

Az öreg csak bámult, mikor sarkon fordultunk szó nélkül, de már egyikőnk sem törődött vele. Könnyű szívvel, vidáman lépkedtünk lefelé a hídon, nyomunkban a felkelő nap, mintha csak mi hoztuk volna le magunkkal, hogy derűs, meleg színekkel vonja be végre az ébredező szürke utcákat.