Tejmadaracska

Apó, meg anyó egész álló nap odakünn dolgoztak a mezőn. Egy jókora füves darabot akartak hozzászántani a búzaföldhöz. Hanem mikor másnap reggel megint kimentek dolgozni, ugyancsak hunyorgatott apó is, meg anyó is.

- Hát ez meg mi?

Mert mintha csak hozzá se nyúltak volna földhöz. Nem látszott ott semmiféle szántás. Amin egész álló napon át dolgoztak, azt valaki éjszaka újra visszaforgatta, ledöngölte. Füves, kemény föld volt az, bizony. Hiába szántottak egész nap.

- No de ilyet! - mondta apó. És ugyancsak csóválta a fejét. – Ki lehetett az, aki így megtréfált minket?

Mit volt mit tenni, újra nekiláttak a munkának. Fölszántották újból a füves rétet. Hanem reggelre megint visszaforgatta valaki a szántást. Mintha soha eke nem érte volna a földet.

- Ennek már fele se tréfa – mondta apó. –Ez így nem mehet tovább. Tudod mit, anyókám? Én elrejtőzöm éjszakára itt ebben a kis szénakupacban és meglesem, ki az a lelketlen gonosz, aki ilyen csúnya tréfát űz velünk.

Jó. Anyó hagyott neki vacsorát és hazament, hogy enni adjon a gyerekeknek. Apó meg ott maradt, bebújt a szénába. Szundított egyet. De alighogy leszállt az éjszaka, csupa szem lett, meg csupa fül. Nézett, vigyázott. Hát egyszer csak, ahogy feljön a hold, látja ám, hogy egy szép tarka madár röppen ki az erdőből. Ilyen szép madarat apó még sohase látott. Piros a torka, zöld a farka, kék a szárnya. De ez még semmi. A madár olyan csodálatosan énekelt,, hogy apónak még a szája is tátva maradt. Hanem, ahogy a madár énekelve röpködött ide-oda a szántás fölött, ijedten látja apó, hogy amerre röpköd a barázdák egyre-másra visszafordulnak. Füves, kemény lett megint a föld.

- No megállj, te zsivány! – morgott apó, -hát szóval te vagy a bűnös!... Hogy csíphetném nyakon én ezt a madarat? – töprengett.

Hát, ez nem is volt olyan nehéz. Mert a kismadár most elhallgatott és éppen a szénakupacra szállt, hogy megpihenjen. Egyenest apó keze ügyébe. Apó se volt rest, gyorsan nyakon csípte a madarat.

- Megvagy, te gonosz! – kiáltotta. – No most kitekerem a nyakadat!

- Jaj, ne bánts engem! - kérlelte a madár.

-Dehogyisnem bántalak, - mondta apó. – Vége az életednek! Letapiskoltad, visszaforgattad az egész szántást. Azért verejtékezünk mi egész nap, hogy te éjszaka mindent elronts?

- Jaj édes apó, ne haragudj rám – mondta a madárka – látod, erre igazán nem gondoltam. De kárpótollak téged. Adok neked finom tejecskét. Tartsd csak ide a tenyeredet. Mert tudd meg, én vagyok a Tejmadár.

- Tejmadár? – csodálkozott apó. – Hiszen a tejet a bivaly adja. De azért odatartotta a két tenyerét.

Egyszeribe tele lett a két tenyere szép fehér tejjel. De ez nem csak olyan akármilyen tej volt ám. Apó megkóstolta és kétfelé állt a füle tőle. Mindjárt ki is szürcsölte mind egy cseppig.

- Ejha! –mondta. – Ilyen finom tejet én még sohase ittam.

- No látod – tódította a madárka. – Hát most már eressz el!

- Dehogyis eresztelek! Előbb hozd helyre nekem a szántást!

- Akkor eleresztesz?

-Hozd helyre a szántást, akkor beszélünk.

A madár ekkor énekelt, csicsergett, röpködött keresztül-kasul a ledöngölt barázdák fölött és a barázdák szépen egymásután felhasadtak.

-No, most már újra fölszántottam neked a földet. Helyrehoztam a kárt. Eressz el! –mondta a kismadár.

De apó gondolt egyet.

- Nem eresztelek Tejmadaracska! Hazaviszlek a gyerekeknek! Szegények vagyunk, nincs bivalyunk, kell a gyerekeknek a tejecske.

Ezzel fogta a madarat és hazavitte. A gyerekek nagyon örültek a tejmadárnak. Szép kis madár volt és adott tejecskét vacsorára. Apó behozta a legnagyobb köcsögöt, a madár színültig megtöltötte jó sűrű tejjel. Jóllaktak belőle mindnyájan. Reggel megint friss tejet adott a madár. Hanem apó, meg anyó, mikor munkára indultak, bezárták a kismadarat a kamrába és lelkére kötötték a gyerekeknek, hogy ki ne nyissák az ajtót, nehogy amíg ők oda vannak, a Tejmadaracska elrepüljön. A kicsinyek persze alig tudták megállni, hogy meg ne nézzék, mit csinál a madár.

- Ej, ti kis butuskák - intette őket a nénjük, aki már nagyobb volt és vigyázott a többiekre. – Ha kinyitnánk az ajtót, a madár nyomban kiszökne.

Jó, elmentek játszani a szomszéd gyerekkel. De persze rögtön elmesélték, hogy milyen csodálatos kis madár üldögél odabenn a házban. Hát aztán, mikor már elfáradtak a játékba, a szomszéd gyerekek is kérték őket, hogy most már igazán nézzék meg a Tejmadaracskát.

- Mutasd meg, mutasd meg! Hadd nézzünk be legalább az ajtóhasadékon. – kérlelték mind a legnagyobb kislányt.

- Jó.

Egymás után bekukucskáltak a hasadékon. De nem láttak semmit.
- Nyissuk ki az ajtót egy pillanatra. Csak egy kicsit. – rimánkodtak tovább a gyerekek.

Hanem most már a lánynak is nagyon fúrta a kíváncsiság az oldalát, mit csinálhat odabenn a Tejmadaracska. Nem állhatta tovább.

- Tudjátok mit, én majd óvatosan belopódzom és körülnézek… Ti meg vigyázzatok itt az ajtóban. – Így is történt.

Hanem a tejmadárnak esze ágában se volt megszökni. Szökdécselt, ugrándozott, táncolt a gyerekeknek. De olyan kedvesen és olyan mulatságosan, hogy mind oda voltak a gyönyörűségtől.

- Nem akarok én megszökni – mondta. –Inkább szórakoztatni akarlak benneteket. Látom, tetszik nektek a táncom. No de itt bent sötét van. Nem láttok engem. Meg aztán szűk is nekem ez a kamra. Inkább vigyetek ki az udvarra. Majd meglátjátok, mi mindent tudok még.

A gyerekek majd meghaltak a kíváncsiságtól. Hamar kiengedték a Tejmadaracskát az udvarra. No, itt táncolt aztán csak igazán a madárka. Pipiskedett, keringett, forgott, ugrabugrált, bukdácsolt nagy vidáman. Olyan mulatságos volt mindez, hogy a gyerekek hangos nevetésre fakadtak és nem győztek betelni a nevetéssel. No, a madár adott megint tejecskét vacsorára, meg reggelire, még a szomszéd gyerekeknek is jutott belőle. Reggel apó, meg anyó megint lelkére kötötte a gyerekeknek, hogy vigyázzanak a Tejmadaracskára. De a gyerekek a madárkát megint csak kiengedték az udvarra. Odagyűlt minden gyerek a faluból, mind látni akarták, hogyan táncol, hogyan ugrabugrál a bohó Tejmadaracska.

De a kismadár így szólt:

- Szűk nekem ez az udvar, gyerekek. Hadd táncoljak a karámban, ott sokkal tágasabb. Nem szököm én meg. Ha ott táncolok, sokkal jobban mulathattok, mint tegnap.

Jó, kivitték a karámba. Ez volt aztán mulatság. A kismadár nem fogyott ki a táncból, a gyerekek meg a nevetésből. No de már ott volt a fél falu. Hanem egyszer csak így szól a Tejmadár:

- Szűk nekem ez a karám. A földje is göröngyös, hepehupás, sérti az én kis lábaimat. Meg aztán itt piszkos lesz a tollam. Pedig nézzétek, milyenszép zöld farkam van, szép kék szárnyam. Menjünk ki a széles útra a falu végére, ott jobb lesz.

Kimentek az útra. Aztán a mezőre. De most már az egész falu ott volt, apraja, nagyja, mind látni akarta a Tejmadaracskát. Apó, anyó, mikor estefelé hazajöttek, csodálkozva látták, hogy mi történt. De bizony, most nekik se jutott eszükbe, hogy jaj, a madárka mindjárt elrepülhet, őket is egészen megigézte a Tejmadár tánca.

- Táncolj, táncolj madaracska – mondták az emberek. – Hadd legyen jó kedvünk, hadd nevessünk kedvünkre. Hadd menjen holnap jobban a munka.

- Hopp, hopp – ugrált és táncolt a madár. És csicsergett, énekelt hozzá csodaszépen. Majd szép komolyan táncolt, majd meg vidáman, tréfásan, egyre bohókásabban. A fiúk, meg a lányok maguk is táncra perdültek. A gyerekek viháncoltak, szinte sikongattak jókedvükben. Észre sem vették, hogy amint táncoltak, kacagtak, a madár egyszercsak huss – elrepült. De a vidámság most már beköltözött a faluba és mindig ott is maradt.

Palasovszky Ödön gyűjtése

Ha tetszett a mese, és gondolatban elképzelted a piros torkú, kék szárnyú, zöld farkú Tejmadaracskát, rajzold le, küldd el, az e-mail címemre és feltesszük ide a mese alá. Nevedet és település nevét (hogy hol laksz), is odaírhatnád.