A korán érkező nyár fülledt melege felkészületlenül érte az embereket. A város teljesen kihalt, a nagy forróság elől mindenki a hűvös szobákba menekült. Legtöbb helyen még a redőnyök is le voltak engedve, egy lelket sem lehetett látni az utcákon. Egyedüli menedék a közelben a hatalmas platánfa, mely az egész játszóteret beárnyékolta, egy kevés maradt belőle padom fölé is, ahol útban hazafelé most is megpihentem. Csak három gyerek játszott a homokozóban, öt-hat év körüliek, ismertem őket már névről is, nemegyszer hallottam, amint anyjuk szólítja őket. Sára középen, éppen vödréből öntötte ki a homokot, húga, Réka egy évvel lehet kisebb, mégis olyan egyformák, mintha ikrek lennének.
Dani a homokozó szélén üldögélt, mint mindig. Ő soha nem épített várat, nem szórta a homokot, mint a többiek, csak kotorta egy sávban egészen a szélén, körbe-körbe, minden alkalommal. Sára egyszer megkérdezte tőle, hogy mit készít, de csak annyit mondott, hogy titok, és soha, senkinek nem árulja el, így aztán nem törődtek vele. Réka néha direkt összetúrta a szabályos sávot, de miután Danika zokszó nélkül kijavította, nem próbálkozott többet, látva hogy úgysem sikerül felbosszantani.
Mellettem az átforrósodott aszfalton egy csiga. Úgy látszik, nem sikerült időben elérnie a hűvös bokrokat, most aztán házába teljesen behúzódva próbált menedéket keresni, esélytelenül, hiszen a nap egyre feljebb kúszik, az árnyék egyre messzebb kerül tőle. Megsajnáltam. Felálltam, óvatosan megfogva a bokrok közé gurítottam, és visszaültem. Egyszer csak előttem termett Danika. Sötétbarna, bozontos haja alól kék szemével -mint sötét ágak közül kivillanó égbolt- felpillantva fürkészően nézett rám.
– Mit csináltál az előbb?
– Elvittem egy csigát a hűvösre.
– Megmutatod, hol van?
Mire odaértünk, a csiga újból erőre kapott, kis szarvacskáját ide-oda billegetve mászott a bokor törzse felé. Danika egészen izgalomba jött, leguggolva nézegette vagy öt percig. Aztán újra odajött hozzám:
– Eláruljak egy nagy titkot neked? – mellém telepedve folytatta
– Tudod mi az a Karácsony? Akkor kapnak sok ajándékot a gyerekek. Meg persze mindenki, aki jó volt. Én egy piros tűzoltóautót fogok kapni, mert jó vagyok. Azt mondta Anyukám. Létrás tűzoltót, és lesz rajta csengő is. Meg akkor lesz egy nagy karácsonyfa is, egy csomó cukorral, meg habkarikával. Csak az a baj, hogy nagyon-nagyon sokat kell még addig aludni! Pedig már olyan nagyon szeretném! Látod, – mutatott a homokozó széle felé – ott csinálom az utat. De ezt nem szabad tudni senkinek. Ott fog járni a tűzoltóautó.
Beszélgetésünket anyja hívó szava szakította félbe, így aztán én is elindultam hazafelé.
Hetek múltak el, Danikát egyre ritkábban láttam a homokozónál, de olyankor rögtön odafutott hozzám, és mesélt a karácsonyról, az útról, a titokról, amit senkinek nem árulhatok el. Mikor már vagy három hete nem láttam, megkérdeztem Sára anyukáját, mit tud Danikáról. Kérdésemre elkomorodott, nehezen lehetett szóra bírni. -Danika gyógyíthatatlan beteg, napról napra gyengébb, és az orvosok nem ígérnek javulást.
Augusztus végére már megfáradt a nyár, egyre gyakrabban borult be az ég, és esett az eső. Amikor egyik este ismét a játszótér felé vitt az utam, három srác ment előttem, harsányan, nevetgélve. Felfelé mutatva megszólal az egyik röhögve: – Odanézz, állati jó! Ezek igencsak elnézték a naptárat! Arra néztem, amerre mutatott. Danika ablaka volt, odabent égett a villany, s jól látszott az ablak előtt álló karácsonyfa. Csak úgy sziporkázott rajta a sok csillogó dísz, a gyertyák, csillagszóró, hatalmas habkarikák is voltak rajta. És tudtam, bár innen lentről nem látszott, hogy a fa alatt ott van egy piros, létrás tűzoltóautó, kis csengővel az oldalán. De azt is megértettem, hogy az a kis autó már sohasem fog a homokozóban körbe-körbe járni.